Nem adom el a lelkemet...

Ma reggel a villamoson ücsörögtem, és egy elég hosszú piros lámpánál alkalmam volt megfigyelni,hogy két fiatal miként próbált az emberekkel kapcsolatba kerülni. Először azzal hívták fel a figyelmemet, hogy a sapkájukat szines lufikkal díszítették. Olyan formában mintha a fiúnak egy vörös punk frizkója lenne, és vele párhuzamosan szines csíkokban voltak a lufik belefűzögetve.

A csajszinak csak egy színes összevisszaságban fityegtek a kis szivárványszínű gumi leffentyűk. Először azon kezdtem el vidámkodni magamban, hogy mi lenne ha hirtelen elkezdenének a lufik felfúvódni, és elemelkednének a földről a fiatalok....

Aztán elkezdtem figyelni a ténykedésüket. A fiú lufi virágokat csavargatott hajtogatott, és a zebrán átsiető hölgyeknek próbálta átadni. Volt aki úgy ment el mellette, hogy figyelemre sem méltatta. De volt olyan aki meglepődve megtorpant, és önkéntelenüla feléje nyújtott pufi virágért nyúlt. Akkor valamit mondani kezdett a kéretlen lovag, mire mindenki visszahúzta  akezét, és tovább sietett a dolgára. Az jutott eszembe, hogy még mindig vannak olyan emberek, akik feltételezik az önzetlen ajándék osztást. Ők a csodavárók, akik ott is szivárvány szeretnének látni, ahol a reggeli szürkeségben nyoma sincsen sajnos, csak a kislány remegő lufisapkáján lehet a színeit felfedezni. De sajnos még ez is kevés ahhoz, hogy a novemberi hétfő reggelt elfeledtesse. Minden marad a régiben, az emberek sietnek a munkahelyükre, bosszankodnak, hogy lekésik a  buszt, hogy megint egy hét újra kezdődik... vagy  egyáltalán csak úgy.

Egyszer csak kiderül az ég, egyszer csak minden a helyére kerül, egyszer csak átalszom az éjszakát, egyszer csak nyugodt lettem, és türelmes.

Mindezt egy pár sornak köszönhetem, ami ugyan nem volt  szerelmes, de nagyon is kedves volt, és olyan szeretgetős!

Úgy írta, mintha csak egy hosszú nyaralásról tért volna vissza. Azt írta sok mindent másképpen lát. Kíváncsi leszek rá, mit jelent ez. Tele vagyok várakozással, és izgalommal.  Igaz, hogy könnyesre sírtam a számítógépemet is, de ezek  a megkönnyebbülés könnyei voltak.

Mégiscsak szép az élet!

Furcsa helyzetbe kerültem. Sokáig hezitáltam egy felkínált álláson. A leendő főnökömet ismerem, dolgoztunk együtt másfél évig. Annak ellenére szerettem vele együttműködni, hogy nagy előszeretettel hárította át rám a tennivalókat, és sokszor késő estig sikerült elfoglalnia. Úgy hozta a sors, hogy másfelé vitte az élet sodrása, de most ismét előbukkant, és egy elutasíthatatlan ajánlatot tett. Még sem tudtam azonnal elfogadni, mert olyan híreket hallottam az illetőről, ami a jellemét tette kétségessé előttem, valamint azt gondoltam, elárulok mást, ha ismét elszegődök mellé.

Sok-sok új esemény, és hír után, meggondolva mindent, elfogadtam a lehetőséget, és láss csodát, olyan, mintha most ő visszakozna, felhívom, de valami ürüggyel leráz, hogy majd visszahív, de aztán nem teszi. Később fel sem vette a telefonját.

Én meg már mindenkit mozgósítottam, aki ismeri, tanácsokat kértem, és szinte eladtam a lelkemet. Akkor most mi van? Legyek erőszakos, és kényszerítsem válaszra? Vagy maradjak csendben, és várjam meg mi történik? Teljesen tanácstalan vagyok.

 Nincsen új fejezet. Új tények vannak, új munkahely lesz, új életritmus, új főnök, régi új élet indul.... Nem tudom milyen lesz, tartok tőle és várom. 

Szeretném ha már január lenne.......

 Vajon hogyan lehet kapcsolatot teremteni azzal, akinek a régi telefonszámai megszűntek? Egyszerű a válasz : sehogyan! Meg kell várni amíg ő jelentkezik.....

És ha nem fog? Ha annyira meg akarja változtatni az életét, hogy nem akar már engem sem látni? Keményen benne van a pakliban!

Ez a hét vége eddig életem leghosszabb, és legrosszabb két napja volt. 

Lehet fogadásokat kötni, hogy mi fog történni a jövő héten!

Nagyon idegesen, és feszülten várom, azon felül utálom magamat, amiért ilyen hülye vagyok, hogy nem tudok másra gondolni sem.

">embed>

">embed> 

Ezért az egy önkéntelen mozdulatért, ahogy átkaroltál, és futó csókot leheltél a számra érdemes volt mai napot itt töltenem. Ha csak legalább ilyen apró bizonyítékok lennének arra, hogy érdemes kitartanom, és várni rád, akkor minden sokkal könnyebb lenne. Most olyan érzés, mintha az a gödör, amiben ülök, nem is lenne annyira mély. Azt mondtad soká lesz, mire meg fogsz nyugodni. Én meg csak reménykedek abban, hogy ezt nem kell végig önmegtartóztatásban kivárni.

Elnéztelek, ahogy töprengve a kezedbe fogtad az álladat, a fejed lehajtva, a vállaidat előre engedted, a nadrág lötyög rajtad, és a gondolataid, szinte láthatóan száguldanak. Benne volt a fél mozdulat, mintha még azt fontolgatnád, hogy visszafordulj-e. Mert a szíved szerint azt tennéd, és én megpróbálnám az összes félelmedet, és szorongásodat feloldani az ölelésemben. Megpróbálnálak elringatni, a füleidet befogni a világ elől, a szemedre csókolni a nyugalmat, a szívedbe csempészni egy cseppnyi szeretetet, hogy érezd szükség van rád, és érezd, hogy szeretlek!">embed>

Képtelen vagy elengedni magad, mert feszülten várod a bármikor megtörténhető támadást. Magabiztossággal palástolod a félelmeidet, mosollyal a kínt, hogy összeomlik minden körülötted.

Nem mersz szeretni, mert akkor is egy kicsit kiadod magad, és attól félsz, az már a vereség első jele lenne. Nem mersz őszintén nevetni, csak felszínesen mosolyogsz, amit megpróbálsz úgy elsütni, hogy más érezze rosszul magát tőle. Folyamatos bizonyítási kényszered van, mintha mindig mindenki kérdőre vonna, és bizonyítékok nélkül el kellene buknod.

Senki nem tudhatja mikor mire gondolsz, és senki nem lehet biztos abban, hogy merre indiulsz el. Miért nem látod meg ki az ellenséged, és ki az, aki melletted áll.

Nekem tényleg nincsen szükségem semmire, se bizonyítékokra, sem ígéretekre. CSAK RÁD!

Tegnap a szabadtéri színpadon megnéztünk egy előadást. Nagyon élveztem, leszámítva a hatalmas szúnyogokat, amiket alig lehetett kivédeni, vérszomjas fenevadakként támadtak. Már majdnem vége volt az előadásnak, mire elcsendesedtek egy kicsit. 

Rengeteg fiatal, tehetséges színészt láthattunk, és az énekhangok is olyanok voltak, hogy elbűvöltek néha.

Zöld Csaba méltó utóda a nagy előd színészeknek, én ugyan csak Koncz Gábor főszereplésével láttam egy régi filmet.

Sármos, hódító és lebilincselő volt, annak ellenére, hogy nem az én férfi ideálom. Kicsit hasonlított az én Fatia Negrámhoz, és attól kezdve, hogy ezt felfedeztem, nem tudtam szabadulni a gondolattól. Emlékeztetett valakire, akinek valaha nem volt semmije, csak a tehetsége, és a kitűnni vágyása. Hát ki is tűnt. Ugyan szakmailag megérdemelten zsebelt be minden erkölcsi, és anyagi elismerést, mégis szép lassan kezdett "elszállni az agya". Pedig a kezdeteknél pont ettől félt, de mégis megtörtént. Túlságosan tettszett a villogás, a bálok, az előkelő meghívások, New York, Svájc stb. A Forma1-re helikopterrel érkezni, a legrangosabb managgerek között szmokingban feszíteni. Kit érdekel már az a lány, aki lelkileg támogatta, akivel megosztotta baját, akinek mindent el lehetett panaszkodni. Aki okos tanácsokkal látta el, aki a kellő pillanatban egy jól irányzott üzenettel tudta megerősíteni. Akkor még ezt értékelte, no meg egyebeket is sikerült együtt csinálni. Ma már csak azt tudta mondani hagyjam békében, mert most nem foglalkozik a magánéletével, mert van neki elég baja. Hát van. Mégis szeretnék az életének részese maradni.....

De visszatérve az előadásra: Mi visz rá egy ártatlan fiatal lányt, aki még ráadásul szerelmes is valaki másba, hogy rabjává váljon ennek a kemény, határozott, mégis a kellő pillanatban gyengéd, kedves, és sármos pasinak? A néző (főleg, ha ismeri a történetet) hiába tudja, hogy ezt álszent képmutatás  Fatia Negrától, és semmi sem szent előtte a pénzen, az aranyon kívül. Mégis kicsit, ott belül a szíve mélyén szurkol neki az ember, mert hát ő is egy érző lény, aki imádja az ő Anicáját, kivéve, mikor egy másik nőt akar megszerezni. A rosszfiú, aki a végletekig elmegy.

Anica viszont kemény, és bosszút áll, pedig imádja. Annyira imádja, hogy mindent feláldoz érte. Először a szereleméért, utána a bosszúért. Még a tulajdon apját is.

Vannak ilyen nők? Van ilyen szerelem? Amikor tudom jól, hogy nem érdemli meg, mégis szinte mindent fel tudnék áldozni a szerelméért? Vajon nekem is ott van a tőr az övemben, és használni is fogom a kellő időben? A bosszúért? Önmagamért?

">embed>

 Vizur János: Lélekképek

A bölcs tudja, hogy életünk szimfóniája sok tételből áll,

ezért nem esik kétségbe, ha az egyik tétel befejeződik

Lehet, hogy külső körülményeid kedvezőtlenek,

de ne onnan várd a megoldást.

A benned tetszhalottként lévő Teremtő Mágust

kell sötét gondolataid koporsójából föltámasztani.

ébredj magadra, mert csak valódi

lényed tudja átvarázsolni az életedet.

Ez egy lopott kép, egy félig ismeretlen lány blogjából.

Néha rákeresek, elolvasgatom, már ha ír bele. Mert érdekes módon akkor ő sem szokott írni, amikor átlagosan jól érzi magát és semmi kiugróan jó, vagy rossz nem történik vele. A furi az, hogy néha nagyon hasonló dolgok történnek velünk.

Alapvetően hasonló az ízlésünk. Ugyanazt a pasit is öleltük már. Ő mondjuk sokkal többet, és csak ízelítőt kaptam.  

Ahogy olvasgattam a sorokat láttam, hogy majdnem egy időben ő is szakított, vagy szakítottak vele. Ő is azt hipnotizálja magába, hogy mindenkinek jobb ez így... 

Hát nem tudom. Lehet, hogy jobb, de hogy üresebb, hétköznapibb, és idegesítőbb az biztos.

Érdekesnek találom a saját reakciómat. Rohadtul nem lepődtem meg az elmúlt napok eseményein. Valahogy már vártam. Fel voltam rá készülve. Agyilag végigzongoráztam az összes lehetőséget. A legrosszabbat is, még azt is, ha én is belekeveredek. Azt logikáztam ki, hogy ez csak akkor következik be, ha minden más rágalom megbukik, és nem lehet már mivel támadni. Szóval lelkileg megerősítettem magam. Még azt is végiggondoltam, hogyan fogok közömbösen nézni, és ártatlan megjegyzéseket kiböffenteni, ha bármit látok, vagy hallok, vagy a szemem előtt történik.

Az egyetlen dolog, amire  nem tudtam felkészülni, az az volt, hogy a görcs beleáll a gyomromba, amikor minden valósággá válik. Azt nem hittem volna, hogy a torkom összeszorul, és a vérnyomásom az egekbe szökik. Beszélni sem tudok róla, mert a szemem is könnybe lábad. Még most is a féltés, az óvás, ami az első reakcióm. Nem tudom a nyílvánvaló dolgokat sem annak tudomásul venni, aminek elhangzik. Tudom, hogy nem zörög a haraszt, ha nem szarik a paraszt, de azt el nem tudom képzelni, hogy ne takarítaná el maga után!

Rettegek az újabb eseményektől, összedől a kártyavár, és a lelkem is alatta lesz, azt tudom!

Még egy kő a hátizsákban.
Még egy gond töri a vállam.
Fogy az egyik, érik valami új.
Cipelem már, mióta élek.
Fogy a lelkem, attól félek.
Uram, látod, túl sok már a súly.
 Ennyi erőm honnan volna?
 Nekivágni a hegynek újra.
 Így is, úgy is ugyanaz a vége.
 Pihenni, az volna végre jó.  

Még egy kő a hátizsákban.
Nem biztos, hogy erre vártam.
Uram, ez már túl sok ajándék.
Valamennyit végy le rólam.
Van részem elég a jóban.
Esküszöm, hogy bőven marad még.
 Ennyi erőm honnan lenne?
 Tehervonat a végtelenbe.
 Így is, úgy is ugyanaz a vége.
 Pihenni, az volna végre jó.     

  Szerelmem itt aludna az ágyamon.
  Ölelésre ébredhetnénk bármikor.
  Nem kéne aggódnunk a másnapon.
  Az is csak jönne, menne.
  Örömünk volna benne.  

Nincs idő, hogy végigmondjam,
Mennyi minden mehetne jobban.
Visz a sodrás. Nincsen megállás.
Sok a kő a hátizsákban.
Sok a gond, és töri a vállam.
Fogy az egyik, érik valami más.
 Ennyi erőm honnan volna?
 Nekivágni újra meg újra,
 Mikor úgyis ugyanaz a vége.
 Pihenni, az volna végre jó.     

  Szerelmem itt aludna az ágyamon.
  Ölelésre ébredhetnénk bármikor.
  Nem kéne aggódnunk a másnapon.
  Az is csak jönne, menne.
  Örömünk volna benne.

/Horvát Attila/