Tegnap a szabadtéri színpadon megnéztünk egy előadást. Nagyon élveztem, leszámítva a hatalmas szúnyogokat, amiket alig lehetett kivédeni, vérszomjas fenevadakként támadtak. Már majdnem vége volt az előadásnak, mire elcsendesedtek egy kicsit. 

Rengeteg fiatal, tehetséges színészt láthattunk, és az énekhangok is olyanok voltak, hogy elbűvöltek néha.

Zöld Csaba méltó utóda a nagy előd színészeknek, én ugyan csak Koncz Gábor főszereplésével láttam egy régi filmet.

Sármos, hódító és lebilincselő volt, annak ellenére, hogy nem az én férfi ideálom. Kicsit hasonlított az én Fatia Negrámhoz, és attól kezdve, hogy ezt felfedeztem, nem tudtam szabadulni a gondolattól. Emlékeztetett valakire, akinek valaha nem volt semmije, csak a tehetsége, és a kitűnni vágyása. Hát ki is tűnt. Ugyan szakmailag megérdemelten zsebelt be minden erkölcsi, és anyagi elismerést, mégis szép lassan kezdett "elszállni az agya". Pedig a kezdeteknél pont ettől félt, de mégis megtörtént. Túlságosan tettszett a villogás, a bálok, az előkelő meghívások, New York, Svájc stb. A Forma1-re helikopterrel érkezni, a legrangosabb managgerek között szmokingban feszíteni. Kit érdekel már az a lány, aki lelkileg támogatta, akivel megosztotta baját, akinek mindent el lehetett panaszkodni. Aki okos tanácsokkal látta el, aki a kellő pillanatban egy jól irányzott üzenettel tudta megerősíteni. Akkor még ezt értékelte, no meg egyebeket is sikerült együtt csinálni. Ma már csak azt tudta mondani hagyjam békében, mert most nem foglalkozik a magánéletével, mert van neki elég baja. Hát van. Mégis szeretnék az életének részese maradni.....

De visszatérve az előadásra: Mi visz rá egy ártatlan fiatal lányt, aki még ráadásul szerelmes is valaki másba, hogy rabjává váljon ennek a kemény, határozott, mégis a kellő pillanatban gyengéd, kedves, és sármos pasinak? A néző (főleg, ha ismeri a történetet) hiába tudja, hogy ezt álszent képmutatás  Fatia Negrától, és semmi sem szent előtte a pénzen, az aranyon kívül. Mégis kicsit, ott belül a szíve mélyén szurkol neki az ember, mert hát ő is egy érző lény, aki imádja az ő Anicáját, kivéve, mikor egy másik nőt akar megszerezni. A rosszfiú, aki a végletekig elmegy.

Anica viszont kemény, és bosszút áll, pedig imádja. Annyira imádja, hogy mindent feláldoz érte. Először a szereleméért, utána a bosszúért. Még a tulajdon apját is.

Vannak ilyen nők? Van ilyen szerelem? Amikor tudom jól, hogy nem érdemli meg, mégis szinte mindent fel tudnék áldozni a szerelméért? Vajon nekem is ott van a tőr az övemben, és használni is fogom a kellő időben? A bosszúért? Önmagamért?