Ezért az egy önkéntelen mozdulatért, ahogy átkaroltál, és futó csókot leheltél a számra érdemes volt mai napot itt töltenem. Ha csak legalább ilyen apró bizonyítékok lennének arra, hogy érdemes kitartanom, és várni rád, akkor minden sokkal könnyebb lenne. Most olyan érzés, mintha az a gödör, amiben ülök, nem is lenne annyira mély. Azt mondtad soká lesz, mire meg fogsz nyugodni. Én meg csak reménykedek abban, hogy ezt nem kell végig önmegtartóztatásban kivárni.

Elnéztelek, ahogy töprengve a kezedbe fogtad az álladat, a fejed lehajtva, a vállaidat előre engedted, a nadrág lötyög rajtad, és a gondolataid, szinte láthatóan száguldanak. Benne volt a fél mozdulat, mintha még azt fontolgatnád, hogy visszafordulj-e. Mert a szíved szerint azt tennéd, és én megpróbálnám az összes félelmedet, és szorongásodat feloldani az ölelésemben. Megpróbálnálak elringatni, a füleidet befogni a világ elől, a szemedre csókolni a nyugalmat, a szívedbe csempészni egy cseppnyi szeretetet, hogy érezd szükség van rád, és érezd, hogy szeretlek!">embed>

Képtelen vagy elengedni magad, mert feszülten várod a bármikor megtörténhető támadást. Magabiztossággal palástolod a félelmeidet, mosollyal a kínt, hogy összeomlik minden körülötted.

Nem mersz szeretni, mert akkor is egy kicsit kiadod magad, és attól félsz, az már a vereség első jele lenne. Nem mersz őszintén nevetni, csak felszínesen mosolyogsz, amit megpróbálsz úgy elsütni, hogy más érezze rosszul magát tőle. Folyamatos bizonyítási kényszered van, mintha mindig mindenki kérdőre vonna, és bizonyítékok nélkül el kellene buknod.

Senki nem tudhatja mikor mire gondolsz, és senki nem lehet biztos abban, hogy merre indiulsz el. Miért nem látod meg ki az ellenséged, és ki az, aki melletted áll.

Nekem tényleg nincsen szükségem semmire, se bizonyítékokra, sem ígéretekre. CSAK RÁD!