Ma reggel a villamoson ücsörögtem, és egy elég hosszú piros lámpánál alkalmam volt megfigyelni,hogy két fiatal miként próbált az emberekkel kapcsolatba kerülni. Először azzal hívták fel a figyelmemet, hogy a sapkájukat szines lufikkal díszítették. Olyan formában mintha a fiúnak egy vörös punk frizkója lenne, és vele párhuzamosan szines csíkokban voltak a lufik belefűzögetve.

A csajszinak csak egy színes összevisszaságban fityegtek a kis szivárványszínű gumi leffentyűk. Először azon kezdtem el vidámkodni magamban, hogy mi lenne ha hirtelen elkezdenének a lufik felfúvódni, és elemelkednének a földről a fiatalok....

Aztán elkezdtem figyelni a ténykedésüket. A fiú lufi virágokat csavargatott hajtogatott, és a zebrán átsiető hölgyeknek próbálta átadni. Volt aki úgy ment el mellette, hogy figyelemre sem méltatta. De volt olyan aki meglepődve megtorpant, és önkéntelenüla feléje nyújtott pufi virágért nyúlt. Akkor valamit mondani kezdett a kéretlen lovag, mire mindenki visszahúzta  akezét, és tovább sietett a dolgára. Az jutott eszembe, hogy még mindig vannak olyan emberek, akik feltételezik az önzetlen ajándék osztást. Ők a csodavárók, akik ott is szivárvány szeretnének látni, ahol a reggeli szürkeségben nyoma sincsen sajnos, csak a kislány remegő lufisapkáján lehet a színeit felfedezni. De sajnos még ez is kevés ahhoz, hogy a novemberi hétfő reggelt elfeledtesse. Minden marad a régiben, az emberek sietnek a munkahelyükre, bosszankodnak, hogy lekésik a  buszt, hogy megint egy hét újra kezdődik... vagy  egyáltalán csak úgy.